Az Építészet végső célja és lényege minden korban a téralkotás volt. Nem a falak, födémek, tetők kedvéért építkezünk, hanem, hogy segítségükkel szobákat, tereket nyerjünk. Noha nagyon különbözőek vagyunk, egy adott tér mégis hasonló érzelmeket vált ki az emberekből. Az érzelmek pedig – amennyiben tartósak – nagyban befolyásolják a gondolkodásunkat is. Ezért a lakó- és munkatereink – amikben általában a legtöbbet tartózkodunk – hosszú távú személyiségformáló ereje rendkívül erős.
Egy szokásos épületben a terek az őket határoló falak, födémek következményei. Vagyis az ilyen terek az őket határoló anyagi formák alárendeltjei. Így közvetve maguk a formák befolyásolják, formálják kívülről a bennük élőket.
Az épület látható, anyagi formái hasonlatosak egy fotóhoz. Mintegy képbe lerögzítik a megépítésük állapotát. Ezért egy szokásos épület a rögzült formáin keresztül a benne lakó emberek személyiségére is nagyon erős rögzítő hatást gyakorol. Minél többet élünk benne, annál erősebb lesz ránk az elmerevítő hatása. A börtöneinkben azzal büntetjük az elítélteket, hogy sokáig azonos térben tartjuk őket, miközben mi magunk is sokszor évtizedeket töltünk ugyanazokban a szobákban. Pusztán már is ezáltal fokozatosan elveszíthetjük a kapcsolatunkat az eleven élettel, a jelennel. Az öregedés nem más, mint elmerevedés és jelenlét-kiesés. Kívülről mindezt észrevehetetlenül, de kérlelhetetlen erővel a hagyományos otthonaink teszik velünk.
Célom a magam építészeti eszközeivel hozzásegítenem a Megbízóimat ahhoz, hogy leendő otthonuk a tökéletes működésen túlmenően a szellemi és lelki továbbfejlődésüknek is segítője, inspirálója legyen. Ez a segítség abból az alkotói módszeremből ered, hogy a házaim lakóterei – melyek lakóik lelkének és szellemének is otthonául szolgálnak – eredendően nem következményei, hanem létrehozói az őket lehatároló anyagi formáknak, épületszerkezeteknek. Így az épületeim hosszú távon is mindig frissnek, kortalannak hatnak, mert nem merevítik el, nem hátráltatják a bennük áramló életfolyamatokat.