Az ember élet- és tudatfejlődése során végigjárja az egyes téri dimenziókat. Ami az egyes ember életkorszakaira érvényes, a térérzékelés szempontjából hasonló az emberiség nagy korszakainak térérzékeléséhez. Mindezt a gyermekrajzok és az egyetemes művészet összevetéséből érthetjük meg.
A tér ősdimenziója a pont, vagyis a nulladik dimenzió. A fogantatás előtt a lélek megfeleltethető egy kiterjedés nélküli pontnak, ami – bár semmilyen anyagi megnyilatkozással és ebből eredő öntudattal nem bír – mégis egy teljes világot tartalmaz: magát a leendő emberi “szoftvert”, a személyiség kódját. Az ilyen létállapotban még az idő sem értelmezhető a megszokott fogalmainkkal. A nulladik dimenzióban nem létezik múlt és jövő, mindig most van, de erről a léleknek nincs saját tudata. Az Univerzumban ennek a pontszerű, mégis önmagában teljes világnak a megfelelője a csillagok, távolról pontnak látszó galaxisok képe.
A tér első fizikai dimenziója a vonal, az első dimenzió. A kiterjedés nélküli nulladik dimenzióból a fogantatással lép be a lélek az első dimenzióba, az időbe. A fogantatás tehát egy valódi dimenzióváltás az ember számára. Félreértésre adhat okot, hogy természetesen a magzatnak azonnal térbeli kiterjedése van, ezért azt vélhetnénk, hogy a tudata is térbeli. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magzat tudata ekkor az első dimenzióban tartózkodik, ahonnan “rálátása” csak az eggyel lejjebbi dimenzióra lehet, vagyis a pontra. Tehát a magzatnak már van jelentudata, de semmilyen fogalmai nincsenek a múltról vagy a jövőről.
A téri dimenziók érzékelése szempontjából – és természetesen kizárólag ebből a szempontból – a születésnek nincs kitüntetett jelentősége. Az újszülött változatlanul a jelenben él, és hiába érzékeli a külvilágot maga körül, a tudata nem képes azt elkülöníteni, pláne értelmezni, csak foltszerűen.
Fontos megjegyezni, hogy minden dimenzióváltást megelőz egy hosszabb-rövidebb átmeneti, előkészületi szakasz, amikor a lélek mintegy felkészül a tudati ugrásra.
A fogantatástól addig tart az első dimenzióban való tudati tartózkodás, amíg a gyermek fekszik. A lélek hatalmas küzdelemmel próbál kitörni az első dimenzióból. Aki látott már kisbabát, aki a hasáról a hátára akart fordulni, az tudja, mit jelent ez a küzdelem. Annak az életfázisnak, amit a kisgyermek mászási korszakának neveznek, tehát amikor már valamelyest fel tud emelkedni a földről, de még nem áll meg a lábán, kiemelt jelentősége van a későbbi értelmi fejlődés szempontjából.
Nagyon kevés közvetlen tapasztalatunk lehet arról, hogy milyen egy ilyen kisgyermek tudata, de a rajzai már ebben a fázisban is kifejezők.
Egyértelmű, hogy a kisgyermeki krix-kraxok valójában tökéletes kifejezői a gyermek első dimenziós tudatának. Szabad vonalakat rajzol, semmi külsőt nem ábrázol, kizárólag a saját belső érzés- és tudatvilágát. Mindez majd csak akkor kezd megváltozni, amikor a kisgyermek testileg feldolgozza a harmadik téri irányt,a függőlegest: amikor feláll.