A hagyományos épület egy falakkal és födémekkel határolt doboz. A dobozon lyukakat vágnak, amiken át ki-be lehet közlekedni, fizikailag és vizuálisan. Ez a doboz a földön áll, és jó esetben a saját súlya a helyén tartja.
A funkcionalista modern építészet megsemmisítette az épületdobozt. Lyukak helyett egész falakat, falsávokat tüntetett el belőle, így teremtve térkapcsolatokat a belső és a külső között. De a falak felszabadítása a teherhordás nyűge alól csak úgy volt lehetséges, ha másra bízták ezt a feladatot. A falsíkoktól visszahúzott pillérváz tette lehetővé az akár teljesen könnyed, üvegdoboz-szerű homlokzatokat. Pontosan az történt, aminek történnie kellett: a hagyományos, súlyos épületdoboz helyett létrejött a könnyed üvegdoboz, és e kettő mindenféle kombinációja.
Egyetlen dolog maradt meg: a doboz.
Mi a valódi baj a dobozzal? A Hely szempontjából elsősorban az, hogy bárhol lehetne. Nem kötődik a helyhez, ezáltal a konkrét valósághoz sem. Távolabbra került tőle modern változatában, mint régi dobozságában. Ezt az árat kellett megfizetni a falak felszabadításáért.
De miért is jó kötődni egy helyhez? Miért nem elég az a belső világ, amit a modern doboz kínál? Röviden azért, mert így az ember tudata izolált, egoisztikus marad, sokszor anélkül, hogy észrevenné. A Térépítészet alapcélja az Ego-t meghaladó lélek otthonhoz segítése, és a modernista megoldás önmagában kevés ehhez, bármennyire gyönyörű is egy-egy ilyen cizellált modern doboz. Egy illúzió rabja lesz a lakója, saját izolált tudatának foglya.
De miképp lehetne úgy felszabadítani a külső falakat, hogy közben megőrizzük, sőt, fokozzuk a helyhez való kötődésünket? Erre Wright mutatta meg a helyes irányt, amit a Térépítészet is követ. Tudatosan olyan vertikális, nagy tömböket alkotunk, amelyekbe összpontosítjuk a korábbi épületdoboz falainak anyagiságát. Így a felszabadított homlokzatok megkapják a maguk művészi ellenpontjait, a súlyos, tömör entitásokat.
A 4D tértervezés egyik megrendítő pillanata, amikor a tervező lassan felismeri azokat a kristályosodási területeket, ahol a ház anyagai nagy tömörségben lerakódnak, és öntörvényű entitásokká válnak.
Az entitások nem valamik, hanem valakik. Olyan szellemiség kifejezői, melyek áldozatot hoznak a házért, a szabad térért, és önmagukat odaadják az anyagnak, a nehézkedésnek, a tér megváltásául. Ezért az entitásokra mindig a legnagyobb tisztelettel tekint a Térépítész, igyekszik őket a legkevésbé megsérteni. Nem gyötri őket faláttörésekkel, alaprajzi cikk-cakkokkal, még a rajtuk áthúzódó vízszintes födémlemezek sem torzíthatják el eredeti geometriájukat. Az entitások gyakran szabályosan átdöfik az épület tetejét, hangsúlyozva öntörvényű mivoltukat. Jellemző példája az entitásoknak F.LL. Wright Hanna háza, ahol egy 1999-es földrengés után az amúgy könnyű szerkezetes ház masszív entitásait erősítették meg egy jövőbeni földrengés ellen.
Jellegzetes funkciójuk a kéménytömbök, falvég-lezárások, robosztus kerti virágvályúk világa. Utóbbiak hasonlatosak a hatalmas mocsári ciprusok lábánál megjelenő kis tuskókhoz: méreteikkel horizontálisan is lebontják az épületet a környezet irányába.
Az entitások kötik úgy a helyhez, a földhöz a SAB-ot szellemi értelemben, hogy a hely káros, lehúzó erői ne érvényesüljenek a ház egyéb részeiben, tereiben. Egyúttal szabályosan „leföldelik” az épületet, szeretetteljes, reális földkapcsolathoz segítve az önmagukban lebegő lakótereket.